asztrológia
Leave a Comment

Zebra

Tomboló hétköznapi forgatag az Újbuda Központnál, sietek a metróhoz. Lelassítok a zebránál a gondolataimba mélyülve. S nézem a metrólejáratnál magasló órát. Mantrázom magamban, hánykor indul a vonatom, és hogy mennyi az esély, hogy el is érjem.

Hirtelen szorosan a vállam mellett egy gyermek arca tűnik fel. Egymásra nézünk. Soha ilyen szomorú szemeket, ilyen érett, furcsán koravén tekintetet nem láttam. Pedig a kislány nem lehet idősebb 7-8 évesnél. Nem tudok rájönni, hogy miért ilyen más ez az arcocska, mint más gyermekarcok. Pár pillanatig vagyunk csak ilyen közelségben.

Elfelejtem a vonatom, és eldöntöm, megállok, s alaposabban megnézem kik is állnak a járdán mellettem. A kislány nincs egyedül, édesanyja ölében van, feje annak vállára hanyatlik. 7-8 éves kislányt nem szokás ölben vinni, ötlik fel bennem. Egy nő nem bírhatja ezt, csak percekig. Aztán veszem észre, hogy az anyuka csak egyik karján tartja a kisleányt. A másik kezében egy fehér botot tart.

Sose láttam még ilyen fájdalmasan szép szövetséget. Már értem, mi a kislány arcán az a megfoghatatlan.

Érezhetően nehézségekkel mintázott az életük. Mintha elment volna a férfi, az, aki segítene nekik, ebben. Csak ketten. S csak egymásba és a fehér botba kapaszkodva. Még van időm ránézni az anyukára is. Charlotte Gainsburg kiköpött mása, sovány és hajlott hátú velem egykorú nő, barna csapzott hosszú hajjal. Bár 40 évnél nem lehet több, de jóval többnek hat. Fáradt… Ilyen végtelen fáradtságot, még kortársamban nem tapasztaltam, nem értem, hogyan bírja el a kislányt, hisz már meg van a gyermek 25 kiló is. A kislány, most látom, szinte hasonmása édesanyjának, mintha a 40 éves anyuka nyakába önnönmaga kapaszkodna, csak a tömpe kis kezek és a selymes haj, ami megkülönbözteti anyát lányától.

Még soha nem öntött el utcán idegenek láttán ennyi érzelem. Odaszólok az anyukának, átkarolom, s segítek nekik átkelni a csíkokon. Elfogadja a karom, megyünk, araszolunk, mi hárman, legszívesebben átvenném a kislányt is, az életüket vinném én tovább a karomon, hogy ők megpihenhessenek, legalább egy pillanatra. De nem lehet, a kislány erősen markolja az anyját, az egyetlen szeretet forrását, az anyuka pedig mélyen gondolataiba mélyülve, nem beszél, s nem is mosolyog. Mintha nem csak most ezen a délutánon gyalogolna így át a városon a lányával, hanem mindig, nap mint nap. Mennék velük tovább, de a zebra csíkjai elfogynak, és elengedem az anyuka kezét, ők pedig gyorsan továbbhaladnak. Követem őket tekintetemmel, amíg lehet. A kislány egy pillanatra rám néz, még jobban markolja édesanyja vállát. Összekeverednek hosszú tincseik.

Kísértem volna őket, örökkön-örökké, életük összes, de összes zebráján át…

IMG_5212

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s