Ilyenkor…

Zakatol a balatoni gyors. Akácfavirágok simogatják a vonatablakot. Zsenge mezők, bodzaillat. Rózsaszínben játszó csipkebokrok. Pont annyi szél, pont annyi fény, pont annyi meleg, amennyit a május megenged. Lassul a vonat. Titkos kertek, ódon kapukra omló labdarózsa. Égig érő nyírfa az apró állomás mellett. Itt megállunk egy pillanatra.  Sehol senki. Csak a vasutas. Tárcsája zöldet mutat hamar, és szalad tovább a világ.  A végtelenben jegenyék sora. Pipacsok, s piros vasúti padok festik szenvedéllyé a tájat.

Arra gondolok…

Ilyenkor be kellene zárni minden céget,

el kellene dobni minden laptopot,

némára kellene állítani minden telefont.

Lakatot kellene tenni az összes osztályteremre…

Ilyenkor csimpaszkodni kellene minden patakba nyúló szomorúfűz ágába.

Ilyenkor bunkert kellene építenie az árokparton a gyerekeknek.

Ilyenkor minden gyermek kezét fognia kellene az édesanyának.

Ilyenkor ki kellene ültetni az idős embereket kerti padokra.

Ilyenkor korán kellene kelni.

Ilyenkor fel kellene venni minden tavaszi ruhát.

Ilyenkor a férfinak ölelni kellene azt a nőt, őt, akit szeret.

Ilyenkor ki kellene tárni minden ablakot…

Ilyenkor tétlenkedni kellene.

Ilyenkor hűvös patakban kellene gázolni mindenkinek.

Megfesteni az eper pirosát.

Belefőzni a madárdalt egy ebédbe…

Hanyatt dőlni a fűre dobott pléden.

Nézni a végtelenkék eget.

Ilyenkor hálát érezni érdemes…