Zakatol a balatoni gyors. Akácfavirágok simogatják a vonatablakot. Zsenge mezők, bodzaillat. Rózsaszínben játszó csipkebokrok. Pont annyi szél, pont annyi fény, pont annyi meleg, amennyit a június megenged. Lassul a vonat. Titkos kertek, ódon kapukra omló labdarózsa. Égig érő nyírfa az apró állomás mellett. Itt megállunk egy pillanatra.  Sehol senki. Csak a vasutas. Tárcsája zöldet mutat hamar, és szalad tovább a világ.  A végtelenben jegenyék sora. Pipacsok, s piros vasúti padok festik szenvedéllyé a tájat.

Arra gondolok…

Ilyen napokon be kellene zárni minden céget,

el kellene dobni minden laptopot,

némára kellene állítani minden telefont.

Lakatot kellene tenni az összes osztályteremre…

Ilyenkor csimpaszkodni kellene patak vizébe nyúló szomorúfűz ágába.

… bunkert kellene építenie az árokparton a gyerekeknek.

… minden gyermek kezét fognia kellene az édesanyának.

… ki kellene ültetni az idős embereket kerti padokra.

…  korán kellene kelni.

…  fel kellene venni a világ összes nyári ruháját.

…  a férfinak ölelni kellene azt a nőt, őt, akit szeret.

Ilyen napokon ki kellene tárni minden ablakot…

…  tétlenkedni kellene.

…  hűs patakban kellene gázolni mindenkinek.

…  lefesteni az eper pirosát.

… belefőzni a madárdalt egy ebédbe…

… hanyatt dőlni a fűre dobott pléden.

…. s nézni a végtelenkék eget.

1 Comment on “Ilyen napokon…

  1. Pingback: On such days… –

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s