gondolatok
Leave a Comment

A mosoly

Tizenötéves a legidősebb gyermekem. Ez olykor teljesen meglep. Mintha tegnap lett volna, előttem a kép, amikor egy zsúfolt játszótéren lerajzolt engem az aszfaltra, a hajam  (ami akkor mágikus jelentőséggel bírt) és az arcom, s elégedetten továbbállt csúszdázni. Majd, amikor észrevette, hogy egy szemtelen kissrác nevetve tapossa a nekem szóló aszfaltrajzot, odarohant, s leteremtette, hogy az “anyahaja”. Vagy amikor alig háromévesen áhítattal csak ennyit mondott arcomat vizslatva: Anya, neked gyöngyök vannak az arcodon. Egy szeplős anyukának szép bók… Ezt a gyöngyös élményt megírtam aztán az Elle-nek, és megnyertem vele a Hónap olvasói levele díjat. Meg is jelent nyomtatásban. Eszméletlenül régen volt, 12 éve.

Nem ez volt az első, sem nem is az utolsó lelket-emelő pillanat a fiammal természetesen, ez egy végtelen kaland. Egy született alkimista volt ő kicsinek, s az mai napig, mindent arannyá tud változtatni.

Szülőként a saját benső utunk mellett fut az az út, amelyet a gyermekeinkkel élünk meg. Ők kicsit tükreink, kicsit tanítóink is. Az elsőszülött fiam tehát 15 éves már. Magasabb lett, mint én, elváltozott a hangja, megváltoztak a szokásai. Esténként hétköznapokon egyik közös programunk az volt az elmúlt időszakban, hogy én mentem le érte az állomásra edzés után, hogy ne kelljen neki hosszasan besétálni onnan. Szép volt ez a két perc autóút, belefért egy-két meghitt beszélgetés vagy gondolat, amit csak így tudtunk, ketten.

Aztán telt az idő, s ahogy megérkeztem az autóval,  egy napon, s aztán az összes többin, egy fülhallgatóval felszerelt, kitikkadt, langaléta gyermek várt már. Akiből nem jött ki hang, annyira befelé figyelt. Aki szinte nem köszönt, mert az is nehezére esett, a kemény edzés és a sok impulzussal teli nap után. Aki háta közepére se kívánta az én esti csacsogásomat. Ahogy sokasodtak az esti állomásos fuvarok, ez egyre inkább így volt, így lett. Egyértelmű lett számomra, hogy új életszakaszba lépett, elérkeztünk az ő első igazi belső útkeresésének pontjára, amelyben én már nem tudok kulcsszereplő lenni.

Egy nap aztán, ahogy ültem az autóban az állomáson, elkezdtem bántani magam, hogy a fiam elérhetetlen lett számomra, hogy nem köszön, hogy nem veszi le a fülhallgatót, hogy nem akar velem beszélni már, hogy elhidegült,  hogy szemtelen. Volt, hogy azon felhúzta magát, hogy nem a lába előtt álltam meg az autóval, hanem két méterrel odébb, ha két percet késtem, mert otthon rotyogott  a lábasban a vacsora, teljesen kikészült, és mordult egyet, aztán egy napon, csak annyivá vált köztünk az esti autós “kétperc”, hogy az én éhes gyermekem megkérdezte, mi a vacsora, s utána bármit tehettem, nem szólalt meg többé.

Ezt egy ideig humorral kezeltem, úgy tettem, mintha fel sem venném, de ahogy telt az idő, tinédzser gyermekek terén tapasztalatlan anyaként, egy napon besértődtem. Megérkeztünk a házhoz és a fiamra öntöttem mindent, amit az azt megelőző hetekben megéltem az autónkban, az állomástól a házunkig érve. Hogy most már nem is köszön, hogy észre se veszi, hogy ül valaki a volánnál, egy automata autó is jöhetne érte, hogy neki csak a vacsora számít, én nem, hogy nem beszél, hogy beszól, ha késem. Csak ömlött belőlem a “kín”, az értetlenség, a hiszti, a tehetetlenség.  A fiam csak hallgatott, végighallgatott mindent, ami belőlem kiszakadt. És a litániám végén ennyit mondott: Ő nem tud mást tenni. Ő ilyen.

Furcsa melankóliával feküdtem le aludni aznap este. Teljesen ködössé vált számomra milyen lesz a következő pár év nekünk együtt. A gyermekem megváltozott. S így mintha köztünk is minden…

Másnap enyhe borúval a lelkemben indultam el az állomásra a ledolgozott nap után este fél hétkor. Megtettem egy kanyart, aztán kettőt és közeledtem lassan a hetes út felé, amin majd áthajtok, gondoltam, és ott fog állni az én morcos új fiam. Szaladtak el az agárdi házak mellettem áthajtottam a hetesen, és az út végén, ahol ő állni szokott, igen, ott állt megint. De máshogy.

Rögtön megértettem, mi zajlik, hogy mit agyalt ki a nap folyamán. Az öröm, ami átjárt, szavakkal nem kifejezhető. Kétszáz méterre lehettem tőle az autóval, de egyértelmű volt számomra, hogy az én alkimista fiam, aki mindig mindent arannyá változtat, úgy áll az állomás épülete mellett, hogy az arcán széles mosoly…

Akkor megértettem, hogy bármi is az életben, a mi kettőnk története mindig tud aranyba fordulni majd.

Értünk mosolygott, értem.

Kettőnkért.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s