Mert minden egyszerre van…

Amikor kis időt tölthetek a városban, ahol születtem, és sétálgathatok a nekem annyira kedves utcákon, a jelen és a régmúlt élményei mintha egyszerre vonnák be az itt töltött órákat. Nem lehet őket szétszedni, külön kezelni. Minden léptemben benne a csipkés térdzokniban ünnepségre tartó kisiskolás énem lépteinek ritmusa, átjár a nagyszülők hétvégi látogatásainak emléke, s a meglepetésekkel telipakolt táskáik, a tinédzserként szobámba elvonulva töltött órák is ott bennem, ha állok az ablakban, s figyelem az utcát, bennem a helyi könyvtár megrendítő csendje, a hegyekben tett hosszú kirándulások kék ege és zöldje, a várost átszelő villamos zöreje, a régi, középkori várat naplementébe burkoló nyári fesztiválok, az esős napok, a téli nagyvárosi magamba fordulások…

Ezek mind bennem… Mert minden egyszerre van.

Az élmények egyszerre támadnak, akik voltunk, akik vagyunk, azok egyszerre adják meg lényegünket, s formálják napjainkat.

Babits Mihály Nyugatban Bergson időfilozófiájáról 1910-ben megjelent írásaival tűzdelem meg a gondolataimat, mert sokat adóak:

 „… mert minden pillanatunkban benn van – tudtunkkal vagy anélkül – egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt nem halt meg, hanem hat reánk; él testünkben, lelkünkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden pillanat magában foglalja az egész múltat és valamit ad hozzá. Eszerint minden jelen pillanat lényegileg különbözik az összes megelőzőktől, mert egyik sem foglalhatott magába annyit, mint emez és sohasem térhet vissza ugyanaz, éppen úgy, ami már elmúlt.”

Mostanában valahogy könnyebb befelé figyelni, hiába sok a dolog odakint. Az elmúlt egy-két év bolygóállásai nagyban segítettek abban, (ld. például elmúlt időszak Skorpió Jupitere, Kos Uránusza) hogy, annyi sok, sok-sok éven keresztül kitartóan cipelt karmikus terhet letehessünk, s így lett idő másra. Egyrészt önmagunkra… Másrészt, az eddig tisztázatlan dolgok kitisztázására. Annyira erős a jelen tanulás, amiben vagyunk, hogy, még, ha azon is lennénk, hogy bemagyarázzunk magunknak bármit, ami nem igaz, nem valós, és nem minket szolgál, akkor, a drága Bak Szaturnusz, vagy éppen a Plutó, vagy a Jupiter-Neptun kitartó kvadrátja az égen orrunkra koppint, hogy eddig és ne tovább.

Álljunk meg, nézzünk magunkba, tényleg ezt akarjuk-e? És a megszokott mintáink, amihez annyira ragaszkodunk, azt mondatják velünk, hogy igen, mi ezt akarjuk, nincs ezzel semmi gond. Aztán telnek a napok, és azt látjuk, hogy nem vagyunk harmóniában, mert a két nagy sorsbolygó nap mint nap újabb és újabb leckékkel igyekszik bizonyítani, hogy nem vagyunk elég őszinték magunkhoz, hogy még mindig nem mentünk elég mélyre, még mindig ’vetítünk’, hárítunk…

Persze nem könnyű kibogozni, mert tényleg minden egyszerre van: minden jelenlegi döntésünkben benne a bennünk élő gyermek, akár előző életekben hátrahagyott szerepek, fájdalmak, benne az ez élet számos tapasztalása, benne a múlt, a jelen, és a remélt jövő.

Mert minden egyszerre van.

Nehéz elképzelni, hogy esetleg nincs is idő.  Könnyebb azt gondolni, hogy telik, hogy van. Kiment minket annyi minden alól.

„A baj ott van, hogy értelem formái (a tér és a térszerű idő) mind a kiterjedésre vonatkoznak, vagyis a mennyiségre; az anyagi világ lényegileg mennyiségi… Márpedig a lelki világ teljességgel minőségi; minden lelki állapot minőségileg különbözik minden más lelki állapottól, éppen azért, mert a lelki élet ideje nem egynemű. Minden lelki állapot egységes, mert az érzetek egymást színezik s az emlékek színezik az érzeteket…”

Egyértelmű, hogy az zajlik, hogy segítenek nekünk, hogy a lélek végre megszólaljon bennünk. Hogy a befelé figyeléssel, fokozatosan kitisztogassuk lelkünk eleddig rejtett vagy elhanyagolt részeit. Hogy a beállt, megszokott minták alól felszabadulva, a lehető legteljesebb életet éljük, igaz önvalónk szerint.

„De ha a lelki jelenségek nem ismétlődők, akkor nemcsak nem mérhetők, hanem előre ki sem számíthatók. Kiszámítani csak ismétlődő jelenségeket lehet… Mihelyt oly folyamatokkal kerülünk szembe, ahol hasonló okok ismétlődése ki van zárva, előre való kiszámításról szó sem lehet: a lelki folyamatok pedig ilyenek.

Ez más szóval annyit jelent, hogy az akarat szabad.

Mert mit érthetnék én azon, hogy akaratom nem szabad, hogy tetteim determinálva vannak? Csakis azt, hogy (a körülmények teljes ismeretével) tetteimet előre ki lehetne számítani. De ha a fejlődés tényleg teremtő, ha az élet minden pillanata egészen újat hoz létre: akkor a jelen még oly teljes ismeretében sem foglaltatik benne a jövő ismerete…

…. márpedig a szokás voltaképp nem lelki, hanem mechanikus jelenség, az élet meghódolása, mintegy koncessziója a mechanizmussal szemben. Az élet, amennyire ismerjük, mindig testhez kötve jelenik meg; a test mozgása pedig az életével ellenkező irányú (amennyiben mechanikus, ismétlődő, míg az életé szabad, teremtő); ezért az életnek küzdenie kell, míg az anyagban, az anyag ellen a saját teremtő mozgását érvényesítheti; e küzdelem sok nehézséggel s sok visszaeséssel jár; az alsóbbrendű állatok mozgása még majdnem teljesen mechanisztikus; az emberben az élet érvényesülése már hatalmas fokot ért el, de az ember is gyakran visszaesik a mechanisztikus mozgásba: ezt a visszaesést nevezik szokásnak.

Cselekedeteink nagy része ily mechanisztikus cselekedet. De mennél intenzívebb életet él valaki, annál sűrűbben felszabadítja magát szokásai alól; és ilyenkor következik be az igazi szabad cselekedet, amelyet nem lehet kiszámítani. Az ember maga érzi legjobban, hogy szabadon cselekedhetik; s ez az oka, hogy a determinisztikus, mechanisztikus felfogás mégis annyi ellenzésre talál a közönséges emberek gondolkodásában. Az öntudat ellentmond neki. De viszont az értelem, amely előrelátni akar, a tapasztalati jellemmel, a szokásokkal foglalkozik és nem az igazi szabad lélekkel.”

Márpedig:

„A földi élet oly lendület, mely az anyag között, az anyag irányával ellentétes irányba törekszik mozogni: a szükségesség, a halál helyett, a szabadság, a teremtés felé.”