Ha végignézek az életen, akkor azok a lépéseim tettek azzá, aki vagyok, ahol olyat léptem, hogy az ismeretlenbe léptem. Nagyot léptem. Szokatlant. Olyat, ami semmiképpen nem a komfortzónám felé, hanem éppen onnan el-navigált.

Január 12-e óta, amikor az első Szaturnusz/Plutó együttállás megvalósult, van valami a levegőben, mind a kollektívben, de meglepően pontosan ugyanúgy egyéni szinten is, mint egy KAPU, amin most (írnám, hogy könnyedén, de ez itt most nem az) átléphetünk. Január óta alapstruktúráink rendülhettek meg (Szaturnusz = struktúra; Plutó = “megrendülés”): számunkra fontosakat engedtünk el, minket éltető illúziók vesztek a távolba, pillanatokra elveszthettük a biztonságunkat, esetleg kicsúszott a lábunk alól a talaj, megélhettünk olyan szokatlanságot, ami hirtelen kifordított az érzelmi biztonságunkból (Uránusz Bikában), átélhettük a beszorultság érzetét, ott, ahol addig nem tettünk rendet.

Furcsa időminőségben vagyunk most. Olyan évet élünk, amiben az átalakulás lehetősége a szokottnál jóval erősebben adott.

Tavaly úgy fogalmaztam meg a nagybolygók erejét és hatását, hogy ez egy PRÉS. A tavalyi év rákészülés volt arra az energetikára, amit most élünk, ahogy közeledett egymáshoz a Szaturnusz és a Plutó, úgy lett egyre erősebb az élmény. Ami szerintem mássá teszi ezt az évet, hogy a mi döntésünk, hogyan interpretáljuk az eseményeket. Megélhetjük nyomasztó, megerőltető nehézségként, ezt a prést, de megélhetjük úgy is, hogy nem a nehezet látjuk meg benne, hanem a lehetőséget a változásra.

Egykor a régi szőlőprések olyanok voltak, mészkőbe vájt két kádszerű mélyedés. Az egyik magasabban, mint a másik, és egy kis csatorna kötötte össze ezeket. A felső kádban taposták a szőlőt, s a szőlő leve lefolyt az első kádba. Valahogy így, most a csatorna adott, az átlényegülés felé az út nyitott.

2-3 hónappal ezelőtt megállt a világ. Emlékszem arra a hétre, az első napokra, amikor beállt. Más szemmel kellett néznem az életre, és pillanatokra megláttam, hogy, miben vagyok, de máshogy, mint eddig, egyszerűen azért, mert a megszokásokat húzták ki akkor alólunk, és meg kellett állni ebben a furcsa szokatlanságban, nem volt mit tenni.

Március közepe-vége óta, mintha tárva lenne az a kapu, amiről beszéltem feljebb. És még most is. Ha figyeltünk, már június elejére kicsit átalakultunk. Vagy nem is kicsit:)

A terv az volt, hogy végre épp ott lássuk meg az erőnket, ahova eddig végképp nem mertünk nézni (se). És használjuk. 

Ezt úgy érhettük el, ezt a látást, belátást, ha abban a furcsa pár hetes leállásban, tényleg ‘befordultunk’, megálltunk, számot vetettünk, mintegy felkészültünk az ‘újra’, hogy, ha újra elindul a gépezet, már másként tegyük egymás mellé a lábainkat, jobbat és a balt, ha majd újra lépünk. Hol tartunk? Miben vagyunk? Mi veszett, vagy még nem, de úgyis veszni fog, hiába kapaszkodunk. Mi felé szeretnénk tartani, s mitől el? Ha csendes kontemplációban már ezt megtettük magunkért, hogy figyelmesek voltunk magunkra,  de még nem léptünk odakint, az is nagy erő volt.

A június szerintem fontos mérföldkő ebben a folyamatban, június 30-án a Jupiter és Plutó fog együttállni tűpontosan, még mindig hátrál a Vénusz (alapértékeink lényegülhetnek át), a Neptun olyan erősen jelen van az égen május óta, hogy nem kerülhettük el, elvesztettünk pár illúziót. Számomra ennek a Jupiternek és a Plutónak a Bak jegyében való együttállása ezt szimbolizálja.

  • Végre beleállok a saját igazságomba, ha félek is attól mi születik abból. Sőt, akkor méginkább.
  • Végre felvállalom a saját mély meggyőződésből kikövezett belső utam. Rálépek.
  • Végre felismerem a bennem rejlő erőt. A gyengém, ami régen megtört, erőmmé vált.
  • Végre elhiszem, hogy csak tisztán lehet. És így tartok tovább.
  • Végre rábízom magam a hullámokra, tudom, hogy megtartanak. Nem élek félelemben.
  • Végre megértem, hogy Rend van a világban, ennek én része vagyok, ha ‘rendben’ tartom a dolgaimat, ez a Rend megtart minden esetben.
  • Végre el merem fogadni, hogy a változás nem valami felleg, ami elsötétíti a tiszta eget, hanem az élet része. Szükségszerű.
  • Végre felismerem, hogy a magammal való kapcsolódás az út legfontosabb része, és utána jöhet csak mindenki mással az igaz kapcsolat. Ledobom a megfeleléseimet.

Ezt folytathatnám a végtelenig. Mert olyan időminőségben vagyunk, amikor, ha belépünk abba az erőtérbe, ami amúgy nekünk félelmes elsőre (egyszerűen fogalmazva: változunk), akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy megtartanak minket, de nem csak ennyi történik, MOST, hanem megvilágosulhat annyi minden.

Szentjánosbogarak repkednek az éjszakában, szétszórva (a sok élményt, tapasztalást, találkozást, leckét nehéz rendszereznünk, vagy az üzenetét megértenünk), aztán a szentjánosbogarakat betesszük egy befőttesüvegbe, s a fényük összeadódik (a megértés, a megérkezés, a tisztánlátás).

Erre van most lehetőség.

Azt érzem, az elmúlt napokban történt valami, ha átadtuk magunkat ennek a furcsa, fentebb leírt, először talán megterhelő folyamatnak, akkor olyasmit érezhetünk, hogy átléptünk a KAPU-n.

A Szaturnuszt úgy is nevezzük az asztrológiában, hogy a Küszöb őre, a Jupiter a Nagy jótevő, a Plutó Élet és Halál kapuja. Ők ‘zongoráznak most az idegeinken’.

0dd1004c4e828a1046d1d25560c4440f

Húznak minket egy felsőbb tudatosság felé.

Ha végignézek az életen, akkor azok a lépéseim tettek azzá, aki vagyok, ahol olyat léptem, hogy az ismeretlenbe léptem. Nagyot léptem. Vagy szokatlant. Olyat, ami semmiképpen nem a komfortzónám felé, hanem éppen onnan el-navigált.

Ott mindig volt egy pillanat. Még az indulás előtt, ami a félelem, a billenés, az egyensúlyvesztés, a kontrollvesztés,  az önkéntelenül még visszanéznék, de már nem teszem energiájával volt teli.

Egy furcsa példát hozok fel, mert arra akarok kilyukadni, hogy ebben az évben a félelmeinkkel dolgunk van, és ha megértjük azok üzenetét, egyszerűen megnyilvánul most minden, ami eddig előlünk rejtve volt. Illetve, kinyílhat bennünk olyan képesség, amit eddig észre sem vettünk. 

90-es évek, egyetemi évek, ELTE-s ösztöndíj Angliában. Furcsamód, egy birminghami főiskola a társintézmény, az angol ipari forradalom bölcsőjébe csöppentem… Angol diákok szállását, bérelt házát kaptuk meg odakint. A város a 20. század végére, újgazdagok és az egyszerű munkásosztályhoz tartozók elegye, sokféle etnikai csoport lakta, és emellett diákváros.

Amint megérkeztem Birmingham-be, taxit fogtam, és kértem, vigyen ki a címre. A pasi rám nézett, és megkérdezte, biztos, hogy oda akarok-e menni, abba az utcába. Kérdeztem, miért. Merthogy épp előző héten volt ott egy gettólázadás. Nagyot nyeltem, és mondtam, menjen csak.

Az első 2-3 hét ‘eseménytelenül’ telt, megismertem a 6 másik angol diákot, akikkel laktam, bejártam a főiskolára, találkoztam a magyar ösztöndíjasokkal, igazi kaland, stb. Egy napon aztán elmentem vasárnap délután a boltba, és útközben, ahogy épp mentem át a parkolón, megtámadtak. Én mindig azt mondom, hogy van gondviselés, mert annyi történt csak, hogy nekem rohant egy indiai srác egy kisbuszból, és ellökött, megsérültem, de épp csak úgy, hogy nem kellett kórház, orvos, persze vitte a táskámat, benne az útlevelem, a pénzem, a tárcámban levő cetlit, amin rajta volt, hol laktam, és a kulcscsomóm.

Ez után egy olyan időszak jött, ami érdekes. Ahhoz túl büszke (és makacs) voltam, hogy az esemény után hazajöjjek Magyarországra, tehát úgy döntöttem maradok. Viszont volt két hét, amíg az összes hat diák összes kulcsát lecseréltük, amíg lényegében nyitva állt a gettó közepén a ház, amiben laktunk, és, aminek a címe ott lapult a táskámban, amit elvittek.

Olyan erős félelemben voltam, féltem, meghalok, azt gondoltam, eljönnek a támadók, és benyitnak az ajtón. Erős trauma volt, csak hónapokkal később jöttem rá, hogy mennyire.

Mire lecseréltük a kulcsokat, én más ember lettem. Helyreállt bennem a béke, de az utcára már másként léptem ki. Hozzám szokatlan éberséggel.

Azt vettem észre, hogy az előtte átélt félelmek kinyitották bennem az érzékelés legmélyebb csatornáit. Olyat is éreztem, amit előtte egyáltalán nem. Pl. ha valaki 200 méterre sétált tőlem, azt éreztem. Ha valaki a hátam  mögött jött, láttam, úgy, hogy hátra sem néztem. Igy teltek el hónapok. Figyeltem magam ebben. Persze a félelmeim játszottak velem. Lényegében, mint egy keleti harcos olyan lettem, aki érzékeli a legapróbb energiákat, a legkisebb szellőt. Az érzékenységem végtelen lett ebben.

Nem mentem vissza Magyarországra, megküzdöttem az ott kelt félelmeimet.

Az angliai pár hónap életem egyik meghatározó kalandja lett. Nem bántam meg, hogy maradtam. A fenti Birmigham-ben meglelt új képességem, és érzékenységem később sokszor hasznomra vált.

Amikor kitett helyzetben vagyunk, amikor erős behatás ér minket, jó vagy épp nagyon traumatikus, amikor kilépünk a szokásosból, vagy kilöknek minket onnan, akkor új képességeink születhetnek.

Ez adott ebben az évben, és ez a hónap ennek fontos mérföldköve.

A Plutó felhozhatja most a félelmeinket, a Jupiter, mint Nagy jótevő, a sokasító pedig ott mellette, felnagyít mindent. 

Tehát két irány van,

  • vagy megijedünk, és visszabújunk a csigaházba, mert most egyébként, ha félelmünk van, akkor nagyon felerősödhet,
  • vagy nem, hanem a PRÉS erejét kihasználva, változtatunk, mert hisszük, minden rendben lesz, ezzel, végre épp ott leljük meg az erőnket, ahol eddig, úgy véltük, erőtlenek voltunk.

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: