Minden gyermek más. Talán ezt látjátok saját gyermekeiteken is. Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy a gyermekeim születési képletének ismerete sokat segít nekem a közös úton, hisz a szülő és gyermek kéz a kézben (persze egy ponton a fizikai síkon távolodva, elengedésben, de talán örök ölelésben) halad. A gyermekeink személyisége (főképp tinédzserként, amikor éppen túl a második szaturnuszi váltáson, 14-15 éves kor körül és után), mint egy rügy kipattan, s ekkor nem mindegy, hogyan értékeljük egyes vonásaikat,  reakciójukat, vagy válaszukat a világban tapasztaltakra: megértéssel fordulunk feléjük vagy teljes értetlenséggel.

A fentiekből kiindulva, ha ismerjük a gyermekeink születési képletét, az nemcsak nekünk segítség, hanem nekik is.

Olykor olyan szép, ahogy kibomlanak az események fizikai síkon tükrözve a személyiségük legértékesebb, legjellemzőbb vonásait.

Legnagyobb fiam nyári munkát keresett. Sokáig nem talált ezekben a nehéz időkben, majd egyszer csak lett. A Velencei-kilátóban lett mindenes, egy hegytetőn csodálatos panorámával. Ő visz mindent ott, nyit-zár, jegyeket árusít.

Nyilas aszcendensével világéletében úgy érzett és gondolkozott, pici gyermekkora óta, mintha egy hegy tetején ülne, és nézné mi zajlik odalent a hegy lábánál, némi értetlenséggel, miért nem értik odalent az emberek az élet magasságait, miért nem tágítják ki  a horizontot, úgy, mint ő, miért nem jönnek fel a ‘hegyre’.

Minap álldogáltam mellette, amint jegyet szedett a hegytetőn a kilátó bejáratánál, hihetetlen tömeg, annyi impulzus, ő a legnagyobb nyugalommal reagál mindenre és mindenkire. Hömpölyögnek a tömegek a hegy aljából, és ő engedi fel őket a magaslatra.

A rozoga pénzes doboz mellett a kedvenc könyve, ami persze tömény filozófia (Y.N. Harari: Sapiens), arra a pár csendes percre, amikor nincs senki a hegyen. Amióta felhozta a könyvet a hegyre, mondja, már nem csak jegyszedő, annál sokkal több.

Van, akikkel komoly filozófiai vitába keveredik a könyv kapcsán, kinyílnak felé azok, akik ismerik a művet, és csak azután mennek fel a kilátóba, miután átbeszélték vele, épp mi felé tart az emberiség, vagy honnan indult.

Van, hogy a tó másik partján ülök, és épp rálátok a kilátóra, a Bence-hegyre a messzeségben, ahol, a fiam tölti most a napjait.. És nagyot mosolygok… Igazi Nyilas…

Szeretem figyelni, ahogy a gyermekeim személyisége a hosszú évek során lassan kibomlik a szemem előtt…