Pár éve egy gyönyörű eldugott kis helyen, a Kerekerdőben, egy csendes elvonuláson vettem részt. 

Viharos napokat éltem. Akkor még nem értettem, nemhogy a mások, hanem a saját működésemet sem.  Csak azt  éreztem, hogy rendre úgy kelek, hogy nincs bennem egyensúly, annak ellenére, hogy sokat tettem akkoriban is magamért, változtattam, átértékeltem, átrendeztem, újba léptem, sőt ismeretlenbe, de azt akkor nem ismertem fel, hogy lehet, a színpad változott, s a szereplők is, de épp én, ha váltottam is, lényegében nem sokat változtattam a hozzáállásaimon. Százával húztak még a Régi felé a régi beidegződéseim.

Egyszerűen nem voltam a sok változás ellenére sem szabad, nem leltem önmagam.

A fent említett elvonuláson, az egyik napon azt adták ki nekünk, hogy menjünk fel egy hegyre, majd jöjjünk le onnan. A hegy aljából indultunk, választanunk kellett egy párt, akinek bekötöztük a szemét, s mi kísértük fel őt. Egészen a hegytetőig. Mivel ő semmit sem látott, ránk volt bízva, de az is ránk volt bízva, hogy mindezt hogyan.

Persze, első  reakcióm az volt, hogy megnéztem, hogy a másik mire ad engedélyt, mi komfortos neki a mászás során, illetve, mi neki a biztonság. Ezt pár pillanat leforgása alatt meg is láttam, letapogattam az érzékelőimmel, milyen karakter. Mivel Nőből vagyok, az erős intuíció vezetett ebben. És meg lett. A hátát fogtam meg, amit meg is engedett, és elindultunk.

Az út a hegyen fel, nem volt egyenletes. Sár is volt, sok kis gödör, kátyú, szúrós bokrok, az őszi erdőben haladtunk felfelé a hegyoldalon. Én a másik minden rezdülésére figyeltem, biztonságban volt. A hátát, ahogy megértettem a mozgását, és lépteit, egyre kevésbé tartottam, egy ponton, csak érintettem szinte, de, ahogy jött egy akadály, újra erősen tartottam.

Iszonyúan elfáradtam, de nem is abban, hogy másztuk a hegyet, hanem egy idő után azt vettem észre, hogy miközben a másik teljes biztonságban, és komfortban, én rendre belelépek a kátyuba, hogy neki ne kelljen, belegabalyodtam a szúrós bokrokba, hogy őt megkíméljem ettől, és sáros lettem, hogy az ő bakancsa tiszta maradhasson. Végig tartottam a hátát, ha lazult is olykor, és vezettem, nem engedtem el.

Az ő lépései vitték el minden figyelmem. Alig láttam az erdőt. 

De ez a lelki gyakorlatnak csak az egyik fele volt.

Aztán jött a hegyről le.

A feladat itt az volt, hogy a te szemed kötik be és téged vezetnek.

A párom, ahogy lent a hegy alján én is tettem, jó érzékkel megértette, hogy hogyan segíthet. Ő a vállam fogta meg, és így indultunk neki. Jó volt ráhagyatkozni, de egyben félelmetes is. Ahogy haladtunk lefelé, éreztem, ahogy a vállamat egyre gyengébben fogja, majd már egy idő után csak érinti, a lépéseim a hegytetőn még bizonytalanok, majd később egyre biztosabbak lettek, ezt ő mind érezte, és egyre kevésbé tartott, aztán már tényleg csak épp érintett, mégis biztonságban voltam. Igy lépkedtünk tovább.

Aztán egyszer csak teljesen elengedett engem, mellettem haladt, de nem irányított, nem segített. Tudtam, hogy mellettem van,  hisz éreztem a lélegzetét, de nem fogott, nem tartott, jött mellettem szabadon. Ezzel én is ugyanígy, lépdeltem mellette, megengedésben.

És már nem csak az erdőt érzékeltem (bár be volt kötözve a szemem), hanem jóval többet annál.

A talaj mintha kiegyenesedett volna ebben a megengedésben. Az út másként nyílt előttem, már nem volt véges, kézzel tapintható, hanem végtelen, lelkiséggel teli, és szabad.

Nem éreztem magam egyedül, sem nem irányítva, a lépteimre kezdtem figyelni, a saját lélegzetemre, a kinti úthoz adódott egy másik út is, egy belső, ami teli volt velem. 

pexels-photo-927414

 

 

 

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: