Pár éve egy gyönyörű eldugott kis helyen, a Kerekerdőben, egy csendes elvonuláson vettem részt. 

Viharos napokat éltem. Akkor még nem értettem, nemhogy a mások, hanem a saját működésemet sem.  Csak azt  éreztem, hogy rendre úgy kelek, hogy nincs bennem egyensúly, annak ellenére, hogy sokat tettem akkoriban is magamért, változtattam, átértékeltem, átrendeztem, újba léptem, sőt ismeretlenbe, de azt akkor nem ismertem fel, hogy lehet, a színpad változott, s a szereplők is, de épp én, ha váltottam is, lényegében nem sokat változtattam a hozzáállásaimon. Százával húztak még a Régi felé a beidegződéseim.

A fent említett elvonuláson, volt egy bennem nagy nyomot hagyó lelki gyakorlat, egy hegyre fel  és hegyről le, lényegében. A hegy aljából indultunk, választanunk kellett egy párt, akinek bekötöztük a szemét, s mi kísértük fel őt véges-végig. Egészen a hegytetőig. Mivel ő semmit sem látott, ránk volt bízva, de az is ránk volt bízva, hogy mindezt mi hogyan.

Megnéztem, a másik mire ad engedélyt, mi komfortos neki a mászás során, illetve, mi neki a biztonság. Ezt pár pillanat leforgása alatt meg is láttam, letapogattam az érzékelőimmel, milyen karakter. Mivel Nőből vagyok, az erős intuíció is  vezetett ebben. A hátát fogtam meg, amit meg is engedett, és elindultunk.

Az út a hegyen fel, nem volt egyenletes. Sár is volt, sok kis gödör, kátyú, szúrós bokrok, az őszi erdőben haladtunk felfelé a hegyoldalon. Én a másik minden rezdülésére figyeltem, biztonságban volt. A hátát, ahogy megértettem a mozgását, és lépteit, egyre kevésbé tartottam, egy ponton, csak érintettem szinte, de, ahogy jött egy akadály, újra erősen tartottam.

Iszonyúan elfáradtam, de nem is abban, hogy másztuk a hegyet, hanem egy idő után azt vettem észre, hogy miközben a másik teljes komfortban, én rendre belelépek a kátyuba, hogy neki ne kelljen, belegabalyodtam a szúrós bokrokba, hogy őt megkíméljem ettől, és sáros lettem, hogy az ő bakancsa tiszta maradhasson. Végig tartottam a hátát, ha lazult is olykor, és vezettem.

Az ő lépései vitték el minden figyelmem. Alig láttam az erdőt. 

De ez a lelki gyakorlatnak csak az egyik fele volt.

Aztán jött a hegyről le.

A feladat itt az volt, hogy a te szemed kötik be és téged vezetnek.

A párom, ahogy lent a hegy alján én is tettem, jó érzékkel megértette, hogy hogyan segíthet. Ő a vállam fogta meg, és így indultunk neki. Jó volt ráhagyatkozni, de egyben félelmetes is. Ahogy haladtunk lefelé, éreztem, ahogy a vállamat egyre gyengébben fogja, majd már egy idő után csak érinti, a lépéseim a hegytetőn még bizonytalanok, majd később egyre biztosabbak lettek, ezt ő mind érezte, és egyre kevésbé tartott, aztán már tényleg csak épp érintett, mégis biztonságban voltam. Igy lépkedtünk tovább.

Aztán egyszer csak teljesen elengedett engem, mellettem haladt, de nem irányított, nem segített. Tudtam, hogy mellettem van,  hisz hallottam a lépteit, de nem fogott, nem tartott, jött mellettem szabadon.

És már nem csak az erdőt érzékeltem (bár be volt kötözve a szemem), hanem jóval többet annál.

A talaj mintha kiegyenesedett volna ebben a megengedésben. Az út másként nyílt előttem, már nem volt véges, kézzel tapintható, hanem végtelen, és szabad.

Nem éreztem magam egyedül, sem nem irányítva, a lépteimre kezdtem figyelni, a saját lélegzetemre, a kinti úthoz adódott egy másik út is, egy belső, ami teli volt velem. 

pexels-photo-927414

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s