… mert most nem érdemes…

Ami az enyém, azt messzeségben látom,

s mi eltűnt, az lesz valóságom.

Goethe: Faust

Imádom ezt a fentit Goethe-től.

Azok a szakaszok az életünkben, ahol halogatunk (akár évekig) nem hagynak olyan mély nyomot. Azok az időszakok, ahol léptünk, lépünk az újba, fókuszáltan, eltökélten, életünk intenzívebb időszakait jelölik, amire mindig emlékezünk. Nyomot hagynak, mélyet. Merthogy, azokon a pontokon valahogy belelépünk a saját belső igazságunkba.

Azt érezzük a gyomrunkban, vagy másutt, ha halogatunk.

Nem lehet elbújni előle. Annak külön érzete van. Nem összetéveszthető semmivel. Ha halogatunk, akkor hagyjuk, hogy egy részünk el-hal-jon, eltávolodjon tőlünk, hagyjuk, hogy leváljon rólunk.

Hogy miért halogatunk?

Mert félünk. A félelem, ha nem kezeljük, egy ponton fékez, olyat is, amiben egyébként haladnánk. Leállunk. Lefagyunk. Automata üzemmódra kapcsolunk, mert azt gondoljuk, az biztonságos. Ha automata, az azt is jelenti, leválunk az érzéseinkről.

Amit halogatunk hosszasan (vágyat, tervet, álmot, találkozást, kapcsolódást, lépést, megoldást vagy feloldást), az egy ponton tényleg eltávolodik tőlünk, s végképp lehetetlenné válik.

Lépjünk…

*Mars-Plutó trigon